Gyakran töprengnek el azon az emberek, hogy a sorsunkat a véletlenek, vagy a döntéseink határozzák- e meg. Hát, érdekes kérdés, de szerintem rossz nyomon vannak.

Az életünket olykor (sőt, az enyémet túlnyomó többségében) a lehetőségek határozzák meg, ami első sorban a döntéseinkből fakad, amik elvittek addig hogy megtaláljuk azt a közeget, amiben a lehetőség egyáltalán elénk kerülhet. A másik oldalról viszont világi mázli kell ahhoz, hogy az adott lehetőséget épp nekünk dobja a gép. És itt újra megjelenik a döntés: hogy élünk- e ezzel a lehetőséggel, vagy sem. Bátrak vagyunk, vagy gyávák. Okosak, vagy ostobán vakmerők. De leginkább: elég bölcsek- e ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni őket egymástól.

merészség.
Rossz tulajdonságaim hosszú sorából az első helyek egyikén a merészség áll, ami gátlás nélkül üvölt, ha kihagyni tervezek egy lehetőséget. Minél nagyobb változást ígérő lehetőség, annál inkább követeli hogy éljek vele. Szinte szétszakít belülről. És, be kell látnom, az esetek nagy többségében jól kijövök ezzel a tulajdonságommal. Olyan sokat kaptam már tőle, ami nélküle nem lenne az enyém, nélküle nem éltem volna meg. Annyi kivételes dolog, annyi felbecsülhetetlen emlék, annyi élet... Friss illatú, harsogó színekkel teli élet, csupa nagybetűvel. És én olyan hálás vagyok ezért. 

kíváncsiság.
Na igen, a lustaság mellett a másik emberi tényező, amiről azt mondják hogy előrébb viszi a világot. Ó, az enyémet egész biztosan tolja maga előtt, árkon- bokron át. Én meg csak robogok vele és habzsolom az újdonságokat. Gyakran csak utólag gondolkodom el rajta, hogy vannak dolgok, amikre nem érdemes kíváncsinak lenni, hagyjuk csak meg az illúziót és maradjunk ennyiben- dehát, ez a kósza érzet mindig csak utólag áll össze tömör gondolattá. De talán pont ez lenne az egész lényege. Az előre nem sejthető, random történések izgalma. Mint a májusi éjszakák és a zongoraszó, a kimerültségen túl: az az érzés, hogy valami történni fog. Amikor még nem tudod mi, de már alig várod mert a sejtjeidben érzed, hogy valami rendkívüli van készülőben. 

szeretet.
Mindig hittem, és az évekkel csak mexilárdult bennem az a meggyőződés, hogy őszinte szeretettel és tisztelettel bármi elérhető. Ha valóban őszintén jó ember valaki (aminek az alappillérei az előzők), akkor bármi lehetséges. Tiszta szívből mondom hogy valahogy ez mindig előre visz. A franc tudja hogy van ez, de tényleg így működik.
Egy elénk került lehetőség viszont képes lehet arra, hogy megingasson olyan dolgokban, amiket előtte fontosnak hittünk. Meggyőzhet viszont arról is, hogy fontos ami előtte nem tűnt annak. Érdekes dolog ez. És erősen ellentétes. Például- és ez olyan elcsépelt, hogy leírni is szenvedés, de- a szeretetnél nem tud jobban fájni semmi. Akkor is képes erre, amikor tombol és hormonokkal áraszt el, amíg már az ujjaid végén is csak zsibbadást érzel, de akkor is, amikor egy olyan szint alá süllyed, amit hiánnyal feliratoznak a csík mellett. 

És hogy milyen a hiány...? A mama vére azt mondja, rátarti és közömbös. Az ész azt mondja, logikus és bizonyos idő távlatából nézve már igencsak várható. Balek aki nem látta előre (és néha mennyire igazat lehet adni a higgadt, józan észnek..! Istenem, talán ez fáj a legjobban).
Egy képlékeny, pulzáló, védelemre szoruló apróság az ember egy mélyen elrejtett zugában viszont azt mondja, a hiánynak fahéj íze van.