Ha már csak felmerülnek a 'talánok', érzem magamban azt a gócot. Mondanám hogy a feszültséget, vagy az ösztönös ellenállást, hogy na ne már, most megint ez..?, de az évek alatt összegyűlt talánok már egy egész dimenziót alkotnak. Néha igeneknek tűnnek, néha nemeknek, mert szép szavakba csomagolva járják az emberek ajkait és amikor megőrlik a foguk közt, olyan, mintha igen és nem szilánkokat hintenének azokkal a szavakkal, pedig nem azok. Újra és újra a bizonytalan talánok buknak ki a gyönyörű szájon át és azt hiszem, még akkor, abban a pillanatban sem tűnik fel senkinek a hamissága. Persze hogy nem, hiszen hinni akarjuk az igent, akár még a nemet is, csak legyen már jobbra vagy balra vezető út. Már zsibbad a lábam az egy helyben toporgástól. Nem is olyan rég még szét akartak feszíteni ezek a talánok. Hogy úgy éljük az életünket, úgy dolgozunk, úgy szeretünk, úgy gondolkodunk, hogy nem tudjuk mit hoz a holnap. Járványt, békét, változást, biztonságot. Talán ezt, talán azt. Cikkek, szóbeszédek, széllel felém sodródó pletykák erről is, arról is. 

Aztán a napokban valahogy tisztulni kezdett az egész. Nem azért, mert kaptam a talán helyett mást (sőt, a talán most már csomagolva sincs, egyszerűen a semmi vette át a helyét, ahol a beszéd hiánya pörgetné fel bennem a talánok elképzelt sokaságát, okokat, indokokat, érzelmeket, amiket ha elképzelem hogy valóságosak, akkor talán az lehet az oka annak, ami jelenleg... és akkor talán ha én így vagy úgy teszek, érzek, gondolok..., akkor majd talán egyszer talán... de így betegessé válik az egész, ez tehát így nem jó), a talán helyett egyszer csak megszületett a nemek és igenek ikervárosa. És rájöttem, hogy a talánok, ha ostobaságok is (a talánok gyávák, félnek, reszketve bizonygatják bizonytalanságukat, ami már nem vonzó és eddig sem lett volna ha a talánt talánnak veszem, annak, ami), azért egyben lehetőségek is. Lehetőségek igenre és nemre, és hogy egy talánból melyik válik, az csak rajtam áll, én teremtem meg. Döntésnek neveztem el a talánból igenek és nemek megteremtését. És így sokkal jobb. Megkönnyebbül az ember, ha felismer egy szembe jövő talánt és szinte örül, hogy az útjába akadt: máris azon gondolkodok, mivé formáljam: igenem legyen belőle, vagy nemem? És ez szabadságot ad és ez annyira ízlik, olyan zamata van a szabadságomnak ezáltal, amibe beleborzongok. Már el is felejtettem, hogy nem csak egy út van. Hogy annyi utat járhatok be, amennyit csak akarok. 

Én annyira koncentráltam egy talánra, hogy egyirányú útnak tűnt és nem is vágytam másra, csak hogy végigmenjek rajta, egészen a legvégéig. Gyönyörű útnak tűnt, épp olyan rögösnek, hogy csábító legyen végigmenni rajta és a végén szétnézni, hogy igen, az enyém volt ez az út és én végigjártam néha szelíden, néha vadul, néha támaszként, néha húzóerőként de mindig erős hittel mert mindennél fontosabb volt ez az út. És most- gondoltam volna amikor visszanézek a végéről- az enyém és büszke vagyok rá. És szeretem. És évek alatt lépésről lépésre sétáltam ezen az úton előre, ezer akadályt, érzelmi, társadalmi, konvencionális problémát legyőzve, vagy egyszerűen csak elfogadva, mert ért annyit nekem ez az út. De mostanában az kezd körvonalazódni bennem, hogy ez az út nem akar engem. Vannak hegyek, amik hívják a mászót, szinte dalolnak hogy másszák meg, hódítsák meg a csúcsukat. Ez az út talán nem akarja hogy meghódítsam. Lehet, hogy mégsem az én utam és ez az egyirányú út, ez a gyönyörű, de nehéz út nem is az én utam. Talán valaki másé (vagy senkié mert sivárságra van ítélve) és nekem semmi keresnivalóm rajta. Egy zsákutca. 

És amikor ez először eszembe jutott, megijedtem. Hogy egy idegen úton állok, körülöttem beteg, olykor haldokló emberek, bennem eddig őszinte hit és szeretet helyett pedig most egyszerre szaporodó kérdőjelek. Hinni? Hinni már rég nem hiszek. De már az sem biztos, hogy szeretem. Ki kéne derülnie, ez az egyetlen, utolsó talán bennem. Egy kivételes, fontos talán.  Ha ezt a talánt egy nemmé változtatom, könnyű lesz minden. Egyszerűen elengedem, mint egy két ujjal fogott, lenge anyagot és nézem, hogy elviszi a szél oda, ahol semmi közöm nem lesz hozzá és nem is kell hogy érdekeljen, mi történik vele. Akkor felszedem az erkélyem parkettáját és nem egy 'talán házba' viszem áttelelni. Összehajtom a fürdőlepedőt, amit a nyáron vettem és ami nem utazott még csak egy napra sem sehová a 'talán pihenésre'. Fogom a karácsonyt, ami tavaly is a talánnak volt szentelve, 'talán akkor utoljára' és magammal viszem valahová máshová. Fogom a mosolyom, a megértésem, a türelmem, a szaktudásom és a szeretetem, bedobozolom, masnival átkötöm és odaadom valakinek, aki tudja, mit fogad el és amikor megrázza hogy mi lehet benne, érzi majd a súlyát. És boldog, hogy elfogadhatja.
Hogy mi kell ahhoz, hogy a talánból viszont igen legyen? Nos, ehhez egyedül már nem lesz kedvem. Ez az igen nem az én igenem kell hogy legyen, hanem közös igennek. Kettőnk igenének. Mindenki igenének. Egy társadalom teljes igenének, mert egyedül sosem fogunk annyit érni, mint együtt. Tudjuk, hogy úgy vagyunk erősek. Na de meddig maradhat talán a talán, mielőtt igen vagy nem válna belőle? És miért kell hagyni, hogy a sodródó körülmények döntsék el, mi váljon belőle.. 

Napokban, órákban mérhető hogy ez a néma tragédia meddig tart ki képlékeny talánként és mikor kezd beleszilárdulni az igenbe vagy nembe. És mindennél fontosabb, hogy amíg ezen töprengünk, tudjuk, hogy mindig van választás. Mindig van lehetőség. És ez a saját kezünkben van. Vállalnunk kell a felelősségünk a döntéseinkben és tudatosítani sokadszor is, hogy hatalmunk van a saját életünk irányítása fölött. És ehhez ragaszkodnunk kell.

Még pár napig nem esik, hátha lesz még egy tiszta pillanat, amikor magunk döntünk és nem a tehetetlenség.