Mindig imádtam a gondolatot, hogy egyszer saját kertecském lesz és a szépen gondozott gyep mellett takaros ágyásokba burkolt, zsenge palánták mosolyognak rám, kicsattanó terméssel ami mind az én kezem munkáját dicséri.

Nos, elszántan küzdök ezért a célért, és nem szegi kedvem hogy a kert mérete minimum két órás fűnyírást igényel és teljes koncentrációt a megbújó, elődöm által ültetett kincsek miatt, amiről néha nehezemre esik megállapítani hogy tulajdonképpen ő gyom- e vagy sem. Amikor munka után elszántan nekiláttam, majd át is estem a fűnyírási szeánszon (és a vele járó szegélycsinosításon és valamennyi gyom tessék- lássék kitépkedésén is), már rám is esteledett, hiába volt segítségemre egy önfeláldozó mini tinédzser. Nagyjából ezzel is számoltam, és a legizgalmasabb dolgot hagytam a hétvégére: a konyhakert előkészítését a palántázásra! Habár csak pár négyzetmétert szántam egyelőre az első próbálkozásomra, így is bőven adnom kellett a figyelmemből ennek a talpalatnyi földnek, de szerencsére férfikéz is akadt a háznál és végül az esti kiruccanás előtt (amihez a tusoláskor csak többedik nekifutásra éreztem magam igazán ápoltnak az egész napos kerti munka után) végül sikerült az utolsó kapavágásokat és gondos földsimításokat elvégezni az átrendezett és frissen gyomlált kertecskébe.

Akár jól csináltam akár nem (valószínűleg idén tanulópénznek kell elkönyvelnem azt a sok baklövést amit még nem látok de valószínűleg elkövettem időben, térben vagy palántaválogatás közben), de egyszerűen nem tudok betelni vele, hogy igenis a legjobbat tettem bele a munkába és úgy általában az idei tavasszal, a színekkel, az illatokkal, a termőföld fűszeres szagával és a fojtott várakozással, amivel a frissen ültetett veteményesemre néző ablakból várom most az esőt.