Akik régóta ismernek, tudják hogy mennyi energiát merítek a zenéből, és hogy milyen fontos önkifejezési mód tud ez lenni nekem. Gyerekként tanulás mellett nem mindig volt könnyű rávenni magam, hogy a pihenőidőmből gyakorlásra szánjak, de ha beleszerettem egy- egy kottába, alig vártam hogy iskolából hazaérve belefeledkezhessek. Olyasmi ez, mint amikor egy jó könyvet talál az ember: szíve szerint ki sem lépne a lapjai közül. Amíg a könyv az érzéseket képekben vetíti ki bennem, úgy a zene hangban teszi azt, ami bár nem olyan konkrét és tényszerű, talán épp a képlékenysége miatt soxor még többet is képes adni. A legjobb esték azok, amikor Rúval közösen zenélünk (alig várom, hogy ezt is megosszam Veletek). De néha az is elég, ha amíg ő a kanapén játszik a barátaival én feltehetem a zongorára csatlakoztatott fejhallgatóm és hajdani fuvolistaként elkezdhetem az első tétova lépéseimet ebben az új, billentyűs világban. 

Bár tavasszal még azt kellett megtanulnom, melyik hang hol van a zongorán, a tanárom- azt hiszem, gyakran türelme végső határait súrolva- támogatott végig azokon a darabokon, amiket első hallás után én azonnal játszani akartam.
És végül, ha nem is épp tökéletesen eljátszva, de a két aktuális kedvencemet most itt archiválhatom :) És ha majd ügyes leszek és gyakorlott, jót derülhetek azon, hogy egy ilyen lehetetlen évben, mint 2020 ez volt az egyik eredményem, amit felmutathattam...

Köszönöm Kósa József a rendíthetetlen türelmed, a szaktudásodat, amit nem sajnálsz rám zúdítani, és a mindig oly határozott véleményt, amit a teljesítményemről megosztasz velem! Őszintén szólva magam sem gondoltam hogy azokat a kottákat, amiket lelkesen az órákra viszek, pár hét alatt valóban el is tudom majd játszani. Ehhez egyedül messze kevés lettem volna. 

Ebben az embert próbáló időszakban amit a kórházban élünk most meg, a zene jelenti nekem azt a menedéket, ahol szabadon lehetek boldog, kimerült, elégedett, elkeseredett, értékes vagy magányos. Bármit is érzek, biztosan van rá egy kotta, amivel hangot adhatok neki és kiadhatom magamból, amikor már nem bírom a súlyát. Ezzel pedig néha az ép eszemet, vagy a lelkem apróra tört szilánkjait segít megtartani, amiért sosem lehetek elég hálás. 

Azt mondják, a zene varázslat... nos, valami tényleg lehet benne.