Nőnek lenni az elmúlt évben nem volt egyszerű. Sőt, tulajdonképpen amikor szétnézek a kórházban, azt hiszem egy kolléganőnek sem jut eszébe, hogy nő lenne, egyszerűen csak emberekké váltunk, akik úgy tesznek hozzá az embertelen hétköznapokhoz, ahogyan tudnak. Utolsó energiákkal fókuszálunk a következő feladatra, egyik közvetlen problémát megoldva a másik után, nem nézve sem távlatokba, sem magunk mögé, mindig csak egy lépésnyit előre. Rég voltunk igazán nők, és kicsit kilátástalannak tűnik, hogy mikor leszünk újra azok. Talán már sohasem igazán, de legalábbis az elmúlt év mindenképp nyomot hagy majd rajtunk. Akár egy háború, ez is az arcunkra váj pár barázdát. 

És egy kicsit a másik nem is megszűnt férfinak lenni. Akit tisztelni lehetett és oltalmazott másokat, egy év alatt romba döntött mindent, amit addig felépített magáról, mert egyszerűen nincs ereje már annak lenni, aki volt. És ugyan ki vethetné bárki szemére, aki szintén az utolsó energiáit emészti fel a hétköznapi feladatokra, életre és halálra, veszteségre és kilátástalanságra, hogy nem tud férfi lenni, ahogyan nőnek lenni sem igazán tudunk már..? Mindannyian átalakultunk, kívülről senki sem mondaná meg, de mi jól ismerjük egymást. Tudjuk, melyik részünket veszítettük el másokért. 

Ez már nem a vírusról szól. Ez már a túlélőkről szól, akik másodvonalas veszteségei lesznek ennek az időtlen küzdelemnek. Olyan kár értünk...