Szóval itt, a hátsó kertre néző kis kuckómban ücsörögve (kivételesen nem egy könyvvel az ölemben), adok magamnak pár percet végiggondolni, hogy hogyan is kerültem ide. És ez a történet észbontó. Talán nem itt kell ezt részleteznem, de tudom, hogy kellett hozzá minden, amiről egész életemben  hinni szerettem volna hogy én vagyok: akarat, az a makacs, folytonos, kitartott és lankadatlan akarat, ami fókuszba hozza a nagyvilágból azokat a lehetőségeket, amik a céljaimhoz elengedhetetlenek. Kellett az a család, amitől ezzel a döntéssel bár földrajzilag távolabb (másokhoz viszont közelebb) kerültem, rendületlen odaadással voltak hátországom minden (számukra talán furcsának is tűnő) vágyam építésében. Amelyik család nélkül most nem csak hogy itt nem lennék, ebben a csodás otthonban ezzel a csodás kisfiúval, de az utam feléig sem értem volna el. A tudat, hogy sosem hagynának magamra, hogy amikor támogatásra és segítségre van szükségem amit nem birok kimondani de ők érzik és reagálnak rá, az olyan kincs, ami felülmúl minden egyebet. Nem lehetek elég hálás Nektek, hogy sikerült középpontot befészkelnem ebben az új életben, ahonnan új utakra térhetek. Pontosan tudom, hogy Nélkületek ez nem ment volna.

És kellett a sorsom minden iróniája is. Tudom hogy úgy kellettek az eddigi sikereim mint az a megannyi, temérdek kudarc is ami előre vitt. Ha most elcsitítom a gondolataim és egy pillanatra felnyitom azt a dobozt amibe a finoman bugyolált csalódásokat fektettem, egymás mellé a bizalom megszentségtelenítésével, a saját magamba vetett hitem összezúzásával, a kimondott szavak hirtelen támadt ürességével, ugyan nem gyönyörködöm bennük, de most már értem őket. És nem bántom ezt a dobozt, mert ami benne van, az bár még mindig fáj egy kicsit, tudom hogy híd a múlt és a jövő közt. Most, ülve ebben a szobában, belélegezve a levegőt aminek más íze van itt, és nézve a napot ami egy picit máshogy melegít, kezdek hálát érezni mindaz iránt, ami ebben a dobozban van. Ahogy a mondás is tartja: békés tenger nem nevel ügyes hajósokat és ha nem is keresem a kudarcot, ha már felismerem, igenis új lehetőségeket hozok létre belőle. Szóval... végül mégis csak köszönöm.