A hazaút kalandosan telt. Ketten Rubennel nekivágtunk a Földnek, hogy egyik oldaláról a másikra barangoljunk... úgy, hogy még a Koh Samui- i reptéren tönkrement a telefonom! Tehát sem internet, sem gps, sem óra, sem a telefonban tárolt adatok (mint telefonszámok, emailek, vagy repülőjegyek) nem álltak rendelkezésre, síri volt az elektronikus csend. Csak anya és Ruben Bangkokban a világ ellen- úgy, mint rég, épp csak új helyen (: Szerencsére Rú bízott bennem és nem ijedt meg a szokatlan körülmények miatt, és miután feladtuk a poggyászokat, kiélveztük a technika nélküli lét örömeit (és riadalmait, itt mélyen legbelül persze): összebújtunk a terminál székein és Harry Pottert olvastunk, átnézegettük a megannyi prospektust, amit Rú összeszedegetett a szigeteken és a kontinensen, beszélgettünk és rendszereztük az emlékeinket az elmúlt hetekről. Tulajdonképpen csodaszép emlék lett az utazásból is, mert ennyire egymásra utalva csak évekkel ezelőtt voltunk ezzel a kis aranyhajúval , amikor még pici volt, és ő csak rám, én pedig csak őrá számíthattam. A Samui- Bangkok- Frankfurt- Budapest- belföldi hazaút vonalról így sajnos nincsenek képeim, de talán jobb is így: megmarad nekem- és egyedül nekem- a két napos utazás izgalma, bensőségessége, szorossága a fiam és köztem. Ki tudja, lesz- e még valaha módunk arra, hogy az egymás iránti tolerancia, szeretet és bizalom legyen az összetartó kapocs köztünk egy olyan helyzetben, ahol csak mi vagyunk ketten a nagyvilágban, 'mint két kis hangyóca a minden közepén, semmi nélkül, csak azzal, ami a fejemben van, hogy hazajussunk'. A bangkoki járatot majdnem lekéstük (az lett volna csak az igazán jó móka, nemigaz..?), de a repülőn már tudtunk szusszanni egyet, megnéztünk egy filmet, és Rú mély álomba zuhant.  Én még csak gondolni sem tudtam alvásra. Egyetlen vigaszom az éjszakában az volt, hogy ő kialussza magát, és másnap hajnalban lesz energiája folytatni az utazást. Fejével az ölemben még járt az agyam a hogyan továbbon, aztán már csak a csillagok maradtak, amik 39 000 láb magasságban sem tűntek közelebbinek, mint amikor éjjel kiültem még egy zenére a homokba a szigeten (most érzem is kicsit a tenger, a kihülő homok és a hajbalzsamom illatát, ahogy körülöttem mozgatja az éjszakai szél).
A repülés számomra mindig nagy élmény, úgyhogy követtem a gépünk útját a járat tabletén, átböngésztem a repülési adatokat, és figyeltem, ahogy pislognak a jelzőfényeink. Mégegy film. Egy kis zene. Egy csoki. Napló. Éber figyelem minden neszre. Rút betakarni.

Végül Frankfurtban leszállás után, még mindig hajnali sötétben, a kimerültségtől kicsit kábán egy életvidám hétévessel vettem nyakamba a repteret (miután a gépen még sikerült elcsalogatnom őt fogat mosni és felfrissíteni). A táblán nem volt fenn a járatunk, de bíztam benne, hogy előbb- utóbb megjelenik (keep calm). Találtunk egy Lufthansa játszóteret egy mini repülőgéppel (amit vezetni is lehetett a pilótafülkéből) aztán egy szobát, ahova Xboxozni ülhettünk be. Még Koh Samuiról kaptunk egy nagy csomag útravalót a helyiektől (ezer hála érte, egészen más volt, mint a repülős koszt és még most is megindít, ha arra gondolok, milyen rövid idő alatt mennyi jó kapcsolat alakult ott ki), és reggelire egy méregdrága kávé és limonádé mellett a samui kexeket ropogtattuk el reggelire, épp azokban a percekben, amikor felkelt a Nap. Sosem felejtem el azt a hangulatot. Sarjad az új nap, csicsereg egy boldog fiú, látom a megnyíló világokat az elsiető utasok előtt. Érezni a fényekből, hogy ma is meleg lesz. Feltűnik a táblán a járatunk.

Végül aztán hazaértünk, ügyes- bajos dolgainkat elintézve (csomagok felvétele, egy meddő telefonszervizelés próbája, hogy legalább hazafelé vigyen a gps... persze esélyem sem volt rá, a parkolóban autót keresni, stb..) és elindultunk haza. Ilyen rosszul még nem éreztem magam mostanában, és talán az elmúlt pár évben összesen sem. Rú elszendergett a hátsó ülésen- én két napja ébren- és tartok egy csodás helyről egy épp csak átlagos hely felé, ahol úgy éreztem, semmi keresnivalóm nincs. Ahol semmi nem vár. Talán el tudjátok képzelni. Végül megálltunk Vácon ebédelni, hogy legalább ne üres hassal érkezzünk vissza, aztán már csak gurultunk a nyár utolsó hete, az iskolai előkészületek, és a fejemben körvonalazódó őszi projektek felé. 

Welcome home.