Valamit lezárni mindig nehéz számomra, és ez a nyár sok új ismeretet adott saját magammal kapcsolatban is. Az utolsó augusztusi hétvége így szólt egy gyönyörű dolog lezárásáról, a hiányról, egy kis ürességről, valamiféle magányról (még ha egy gyakorló anyuka ilyenről a gyakorlatban még csak nem is álmodhat). Végbement egy változás, amit nem csak belül, de a levegőben is érezek magam körül... Változott a szél, más lett a Nap, magukba roskadtak a napraforgók és lassan eltünedeznek a bálák a mezőkről. Eljön a nap, amikor egy sem marad. Megkockáztatom, azok hiányoznak a leginkább. Ha fentről néznék le rájuk (repce ültetvényre, napraforgó táblákra, apró tavakra), vajon ugyanúgy üresebbnek tűnnének a földek nélkülük, vagy lenne valami, ami pótolná ezt a hiányt? Valami új bizsergés...? Ami ilyen új időkben heves helyett meghitté alakul, vakmerőből biztonságot adóvá válik, veszélyes helyett nyugalmat sugárzó lesz. És vajon ha így lenne, akarnék- e élni vele? Néha jól jönne egy kis támogatás, egyedül ilyesmiben nem mindig jut dűlőre az ember. Persze ahogyan az esőt sem tudjuk elállítani, úgy néha abban is van egyfajta sajátos megnyugvás, ha képes vagy alkalmazkodni valamihez, amihez igazából sosem akarnál. Úgymond, megtanulod szeretni azt ami jó neked.