Ezen a lélegzetelállító helyen azt sem tudja az ember, miben gyönyörködjön, ámulatból ámulatba esik. Szinte látni a hintókat, a harisnyákat, a pomádét és már majdnem elvakít a fényűzés, amikor befészkel egy gondolat. Mi van, ha ezek a szobrok több sírást láttak, mint ahány kacajt hallottak? Mi van, ha igazak a könyvek és a tobzódó szépség közt elenyészett a boldogság a brokát alatt? Ha egy nőnek elég volt egy rossz szó vagy egy alkalmatlannak ítélt ruha (csekélységnek hangzik? nem az.) vagy egy röpke emberi hangulat és kész is a magány. Olyan egyszerű dolog eltaposni, igaz? Nem csoda, ha olykor nem érezték önmaguk fontosságát. És az itt töltött minden lépésemmel a kavicsok azt csikorgatták foguk közt a talpam alatt, hogy van olyan élet is, ahol olykor tudatosítják bennünk hogy nem vagyunk elég jók. Néha fájnak a szavak ahogy átszúrják rajtunk és van úgy, hogy hiába gondoljuk át újra meg újra a 'gyönyörű összes többit': ha utolsó próbálkozásként, óvakodva- félve de elkezdesz építeni egy aprólékos homokvárat, nem arra fogsz emlékezni hogy milyen boldogság volt osztozni az építésében, hanem arra a pillanatra amikor mégis lerombolták mielőtt igazán kész lett volna. Ha pedig lennél olyan ostoba, hogy a közös építkezésen mélázz, hát adj csak magadnak annyi pofont, amennyit akarsz. Végtére is a romos várhoz elfér még a kudarc is a törmelék alá. Nézegesd csak, amíg végül sikerül elhinned, hogy ez lett belőle.

Pedig ez a hely egyben varázslat is lehetett volna, újabb emlék az öregkorra, újabb kitüremkedő pillér, amelyben megkapaszkodhatunk amikor visszazuhanunk kicsit a közelségből. Emlék, ami erősíti az alapot amitől sosem dőlhetne össze ez a gyönyörű vár, esetleg csak lemállhat itt- ott. És pont ilyen emlékekkel lehetett volna befoltozni a sérüléseit. De most lecke vált belőle, hogy megmutassa a természet, mennyire múlandó is az ember. Milyen hiszékeny, mennyire esendő.