Az elmúlt években egy kicsit (najó, néha talán nagyon) igyekeztem terelgetni Rubent a zene felé, mert belátom, ebben valóban elfogult vagyok. Zene nélkül lehet élni, de nem igazán érdemes, és ha valaki csak hallgatni szereti, hát gondoljon csak bele: művelni milyen csodálatos érzés!
Ru már pici korában, aztán az oviban is emlegette, hogy szeretne csellón tanulni (igen, hát ennek is megvoltak a magam szülői háttérmunkái, de csak finoman rávilágítva a tényre, hogy olyan is létezik, hogy komolyzene meg hanxerek, aztán kezdjen a felismeréssel azt, ami neki tetszik), de még túl fiatal volt ahhoz, hogy érdemes legyen lekötni a figyelmét valamivel, aminek nem érzi igazán az erejét. Lássuk be: az ujjgyakorlatok és a monoton skálázás nem egy vidám téma a zenészek közt, és egy háromévestől végképp nem várható el, hogy megdobbanjon tőle a szíve. 

Idén viszont elérkezettnek láttam az időt, hogy beiratkozzunk a helyi művészeti iskolába, ahol annak idején én is tanultam. Hihetetlenül furcsa érzés volt bemenni az ajtón (még most is első gondolatom volt, hogy valószínűleg nem gyakoroltam eleget az aznapi órámra) úgy, hogy a fiam kezét fogom és az én aláírásom szükséges azokra a papírokra, amiket anno anyukámnak hordtam haza.
Az évnyitón aztán Rúval szétnéztünk az épületben, miközben beköszöntem a régi tanárjaimnak (Istenem, mennyire szerettem ott lenni velük...! Hogyhogy akkor nem tudtam, mennyire boldoggá tesznek?), vagy megálltam velük beszélgetni felnőttként azokon a folyosókon, ahol húsz éve kislányként ismertem meg őket, majd tizenkét éve a serdülőkorból kilépve búcsúztam tőlük.  Hol tart a világ, hogy a fiam éli azokat a pillanatokat, amik mintha csak pár éve történtek volna velem...?

Ha viszont annyi örömöt ad majd neki (és annyi leckét kitartásról, alázatról és kemény munkáról), mint nekem tette, ebben az iskolában jó helye lesz. Az első órákon pedig bebizonyosodott, hogy ha azelőtt lett is volna bennem kétség, Rú megtalálta azt a szigetét a zenének, amit belakhat és kedve szerint rendezhet be: a gordonka világát.