Embereket. 

Amikor felröppentek az első hírek, hogy valahol, a világ másik oldalán egy vírus söpör végig, az ember mélyen együttérzett, de pusztán emberbaráti aggodalommal követte az eseményeket, mintegy tájékozódásként. Átfutott rajtam a gondolat, hogy milyen nehéz helyzetben lehetnek az ottani kollégák, mi mindennel kell szembesülniük, mi mindent érezhetnek egyszerre, miközben dönteniük kell másokkal és saját magukkal kapcsolatban. Micsoda vívódás lehet ez napról napra. Egy folytonos feszültség mélyen, legbelül.
Aztán nem is olyan sokkal később, amikor a saját kórházunkban is tisztán látszott, hogy ez a járvány több, mint médiahisztéria, ezt a feszültséget magamban is érezni kezdtem, de a legérdekesebb az volt, hogy azon a pénteki napon, amikor tudatosult bennem a reális veszély ténye, egy pillanat alatt, kétely nélkül hoztam döntéseket: Rút a szüleimre bíztam, Csabit a saját családjára. Nem is volt bennem kétség, hogy ezt kell- e tennem. Így viszont a vírus úgy is képes volt elvenni tőlem embereket, hogy a közelükbe sem engedtem. A szüleim hiába laknak két utcára tőlem, ők és a saját fiam akár fényévekre is lehettek volna: egy héten egyszer ha át tudtam menni hozzá és akkor is körülményeskedve, ellehetetlenítve a valódi kötődések mélyítését. Majd' belepusztulsz, ha átéled. Csabit alkalomszerűen láttam, aztán már úgy sem- többféle veszteséget írhatok a vírus számlájára.

Felemésztette az összes energiánkat, minden összpontosításunk a helyzetkezelésre szántuk csatasorba állva, és pár hónapra szinte megszűnt létezni a külvilág. 

Időt

Visszahozhatatlan, egyszeri és megismételhetetlen pillanatokat vett el tőlem Rubentől távol. Értékes perceket, órákat, teljes napokat, heteket, amik hónapokká duzzadtak. Soha életemben nem fordult elő, hogy ilyen távolságból legyek szülő, hogy megértessem és magam is megértsem, ez még nem választ el minket egymástól. De ha az ember anya, mégsincs a saját oltalma alatt a gyereke, ugyan nem kézenfekvő, ha már- már elveszíti saját identitását..? Őrjítő időszak, amit az oly hegyesre csiszolt önfegyelemmel is embert próbáló volt elrendeznem magamban. Őrjítő, tehetetlen, magányos és kimerült időszak, amiben egy kezemen tudom összeszámolni azokat, akik tudják, miről is beszélek valójában, túl a szavakon. 

Teret

Amíg az ember nem néz oldalra, csak előre, és látja az eredményét annak, amit tesz- az egyetlen visszaigazolást arról, hogy valóban telnek a napok, szakaszosan, nem egy folytonos masszában, mint ahogyan érzékeli-, még rendben mennek a dolgok. Aztán pár hónap után, amikor egy este felálltam a zongora mellől és jártam egyet az utcákon, döbbentemcsak rá, hogy valójában semmi, de semmi kapcsolatot nem tartok a kórházon túli külvilággal. Ez a járvány elkobzott utcákat, tereket, vizeket és még csak észre sem vettem. 
Kiürítette a gyerekszobát. Mattot adott azzal, hogy ha valóban szeretek valakit, falakat emelek kettőnk közé, hogy ne árthassak neki saját magammal. Ha biztosra akarsz menni, az a gyerekszoba hónapokra gazdátlan marad... önző leszel és nem engeded, vagy felelős és napról napra szembesülsz a következményével...? Üres ágy és félig olvasott mesekönyv.

Darabokat, magamból

Hogy mi mindent vesztettem még...? Saját lényem egy- egy apró részletét. Mindenki írhatna ezer és egy pici dolgot, ami megváltozott benne. Én talán máskor írok erről, most minden eddigi is soknak tűnik. Egyszerre nehezebb átfogóan írni minderről, mint gondoltam. Utólag döbbenek csak rá minden egyes veszteségre.

Istenem, min vagyunk túl...? Még csak a körvonalait látom, alaktalan sziluetteket.