Miután Mamit kitettük az állomáson, a strand előtt még nyakunkba vettük a várost (mert hát persze a kölyöknek mindent bepakoltam, de magamnak naptejet nem vittem) és vettem még ezt- azt (és még pár apróságot és még pár nem is olyan apróságot, mert szörnyen elfogott a hangulat) és mire eljutottunk a vízhez, már nagyon vágytunk arra a csobbanásra. És ott kint a medenceparton, behunyt szemmel fekve a földön, naptól átforrósodva és Rú csicsergését hallgatva játékokról és videókról és mindenről, elfogott az a rég átélt érzés, hogy abban a pillanatban minden rendben van. Hogy ez az egész úgy jó, ahogy van.

És ez az érzés kitartott egész nap: amikor kiültünk a dunapartra és majdnem lefújt minket a szél az emelvényről, ahová befészkeltünk egy pár mignonnal. Kitartott, amikor átbeszéltünk néhány nehéz és néhány könnyebben emészthető dolgot- változásokat, amik érintenek minket és mindig minket kettőnket, hiszen így vagyunk egy egység és csak így vagyunk erősek. És ha a világ változik is körülöttünk, ha más idők jönnek, mi mindig ugyanazok maradunk- anyák és fiúk és sosem elhagyatottak.

És az az érzés kitart azóta is. Mert bár kicsit kifordult magából a világ és kicsit nehezebb visszafordítani mint azt az ember gondolta volna, azért a legfontosabb dolgok változatlanok maradtak: úgy szeretem, úgy szeret..  ♥

Aztán elkezdett igazán fújni a szél... :D