Te jó ég, mennyi idő és mennyi történés telt el, mióta utoljára itt jártam..! Az igazat megvallva- és ahogyan mindenki tisztában van vele- új idők járnak, és ha haza érek a munkából egy csicsergő nyolcévessel... nos, nem az az első gondolatom, hogy visszaüljek a képernyő mögé. Bármennyire is szeretem ezeket a lapokat, az embernek néha szüksége van valódi környezetre, valódi könyvekre, valódi zenére, valódi kapcsolatokra, főleg ilyenkor: amikor a körülmények újra megnyújtanák a távolságot.

Mindazonáltal szeretnék megosztani Veletek néhány pillanatot az elmúlt időszak egyik legcsajosabb napjáról a mamival egy láblógatós, őszi napfénnyel vastagon átitatott, kávéillatú délelőttről, amikor egy anya- lánya reggeli közben tudtunk egymásra hangolódni. Ki tudja, mikor lesz ilyesmire legközelebb alkalom, és ennek fényében még inkább felértékelődik egy olyan egyszerű és spontán esemény, mint egy közösen elköltött reggeli.

És ha már reggeli Budapesten, akkor a haza úton nem hagyhattuk ki Vácot, ami város valami miatt úgy vonz, hogy nem birok elmenni mellette egy Duna parti kávé nélkül. 

És hát, ha hű akarok lenni a valósághoz, nem hagyhatom ki az utazásra időzített munkát, ami rendszerint belekóstol a hétvégékbe is.