Ez az évforduló nem igazán érdemli, hogy külön bejegyzést kapjon itt, bár ezt inkább a kiábrándultság mondatja velem. De az élet, azt hiszem, hosszú távon hozza egálba magát, én meg olykor amolyan akarnok vagyok és hirtelen természet. Tudom, tudom... dolgozok rajta (olyan 31 éve). Sajnos nem minden alakulhat úgy az embernek ahogy reméli, és egy meghatározó döntésem rossznak bizonyult, holott teljes szívvel hittem a sikerében- ezzel pedig épp a szülinapomon kellett szembesülnöm. Nos, talán ez az év a méltósággal viselt veszteség tanulságával ajándékozott meg, ami lássuk be: nehéz lecke.
Ma viszont- épp egy hónappal később áttekintve a történteket- talán azt mondhatom, mindennek ára van, amit meg kell tudni fizetni mielőtt révbe érnénk. Ezt egy bölcs ember tudja és magában somolyogva elkönyveli, majd tovább lép, más pedig tudja, de le akarja győzni, felül akar kerekedni és zsákmányul ejteni az egész elképzelést. Nos, ha bölcsebb talán nem is lettem sokkal, azért ha számot vetek az elmúlt évvel, azt mondhatom, igenis hozzám tette ez az idő a maga tapasztalatait. Értékessé és tartalommal bíróvá váltak az olyan fogalmak, mint elfogadás, türelem, alázat és önzetlen szeretet (az a fajta, aminek csak engedsz, de nem irányítod): amiket ezelőtt leginkább gyengeségként definiáltam és gyorsan le is zártam a kérdést. De aztán valahogy változott az egész. Többet láttam, többet tapasztaltam, többet éreztem valami nagyobb erőből, mint hittem volna hogy valaha is fogok. Vagy mint valaha akartam volna. De ha már így alakult, és a végigsöprő világjárványt nem hogy elkerülni nem tudtam, de épp az epicentrumába keveredtem és ott kellett megvetnem a lábam, akár még hasznomra is válhatott. Sőt, őszintén hiszem, hogy így volt. Mert ugyan elvett, megszámlálhatatlan apró és nem is annyira apró dolgot vett el, ezzel együtt igenis adott is. Ezt most még inkább hiszem, mint tavaly ilyenkor hittem, és ha az ember képessé válik elengedni azelőtt görcsösen magához szorított dolgokat (elveket, gondolatokat, megítélést), akkor talál egy helyet, ami az övé és ahol somolyogva hátra dőlhet, még ha új is neki ez az egész.
Egy új író megismerésekor 3-4 könyvet szeretek elolvasni, mire a fő művéhez érek, hogy átfogó képet kapjak a művészetéről. Épp egy ilyen alapozó könyvet olvastam, amiben megakadt a szemem egy Rúmi idézeten, amivel leginkább magyarázni tudom ennek a helynek a mivoltát:
'Túl a jóról és rosszról alkotott nézeteken, van egy rét. Ott várok rád.'
Nos, ezt a rétet (ami inkább volt érzet, mint kép) én felvirágoztattam amikor boldog voltam és széttéptem amikor csalódott. Volt, hogy felgyújtottam amikor már padlón voltam, de akármikor eszembe jutott, mindig ott volt. És mindig az eredeti állapotában. Tudom, egy végstádiumú menekülő útvonal ez a hely egy olyan valóságból, amit néha már nem vagyunk képesek máshogy megélni, csak ha egy pillanatra behunyjuk a szemünket, és amíg ötig számolunk, közben gondolatban ott vagyunk.
Ami azt illeti, kezd halványodni a képe, és ez biztosan azt jelenti, hogy csökken a nyomás és kezd kialakulni az az érzelmi biztonság, amire szükségem van. Vagy kiegyensúlyozottabbá lettem, vagy egyszerűen csak közelebb érzem magam ahhoz a megoldáshoz, amit egy hónappal ezelőtt még végérvényesen magam mögött akartam tudni.
Ki tudja, talán még tartogat meglepetéseket ez az év, a kezdeti felperzselt tisztás után is. Talán egy teljes, hiánytalan hellyé válhat még az a rét emberekkel, beteljesült célokkal, még akkor is ha már emlékezni sem fogok rá, hogy valaha jártam ott.
