Aki ismer, nem mondok neki újat: ha kevésnek érzem magam és rám tör a hiábavalóság, az egyik legjobb dolog amitől ki tudok kapcsolni, az a növényeim pátyolgatása. Imádom látni ahogy növekednek és burjánzanak és bár tudom, hogy akkor érzik a legjobban magukat, ha békén hagyom őket, azért tavaszonként megérdemlik a friss, illatos földet és az új cserepeket jutalmul, hogy kinőtték nálam a régit :)

És ami ezen kívül mellettük szól még annak fényében is hogy tulajdonképpen én szeretem az embereket: a növények nem feleselnek amíg kicsik, vagy hagynak magunkra ha felnőttek, és mindig tisztában van vele az ember, hogy hogyan is állunk. Virágzik? Szeret! Hullajtja a levelét..? Valamit elronthattam.. Ennyire egyszerű egy ilyen kapcsolat. És az, hogy egyértelműen ki tudják fejezni hogy értékelik a törődést és gondoskodást, csak hab a tortán.