Különleges időkben egy új fajta (hátborzongatóan különleges, félelmetes, vérfagyasztó, sokkoló, bizalmat kívánó, bátorságra késztető, tehetetlen) érzés... Felcseperedik a fiam. De nem úgy, ahogy eddig tette, lépésről lépésre, mindig egy kicsit többet tudva a világról, hanem hirtelen szakadékokat áthágva, zabolátlanul, tárt karokkal és megállíthatatlanul. Abszolút visszafordíthatatlanul. Már nem csak tanul a világról, hanem értékeli és véleményt alkot róla, saját nézőponton keresztül mérlegel és döntést hoz és ha bele tekintek, elvarázsol, olyan gyönyörű világ ez az övé...! És már érzem, hogy kezdek kiszakadni belőle, nem a mi közös világunk már ez, hanem az ő sajátja formálódik, amit én csupán kívülről óvhatok. 

Drága Rú, mégis micsoda szerencse ez nekem, hogy az eddigi közös világunk, ami most kezd kétfelé ágazni- annak rendje és módja szerint- azért mégsem két egészen külön élet. Mert ha befészkelünk együtt a függőágyba, teniszezni megyünk, csocsózunk, cheetost ropogtatunk míg haza felé sétálunk, vagy bármi egyebet teszünk, amihez épp kedvünk van, olyankor átnézünk egymás világába: átsétálunk egy ajtón, ami összenyitja őket és otthonosan mozgunk egymáséban. És végtelenül jó érzés az, hogy magától értetődően otthon érezzük ott magunkat. Mert minden ismerős, közösek az alapok, és nincsenek tiltott zugok, amit rejtegetnünk kéne, vagy szobák, amik ajtajához ne kapnánk kulcsot egymástól. Úgy köszönöm Neked, hogy bármikor beengedsz ebbe a Te csodálatos világodba,  köszönöm hogy ismerősek a képeid, amiket lefestettél ott magadban és köszönöm, hogy megosztod őket velem. És őszintén köszönöm, hogy Te is kíváncsi vagy az én világomra. Hogy jól érzed magad benne és gyakran jössz. És hogy sosem csukod be magad után ezt az ajtót...

Isten éltessen sokáig...!    ♥