Embereket

Olyan embereket, akikkel enélkül nap mint nap elmentünk volna egymás mellett az udvaron, kellemesen mosolyogva és jó napot kívánva egymásnak. Embereket, akikkel kapcsolatot teremtettünk egymás közt, erőt merítettünk egymásból, átvészeltünk együtt egy lehetetlen időszakot. Akik nélkül nem lennék ma az, aki. Akiktől ha nem kapok megértést, támogatást, sziklaszilárd hátteret, már rég feladtam volna az egészet. Nem kollegális viszony ez, nem is feltétlenül barátság... egyfajta zárt szövetség, egy megfogalmazhatatlan, együttes erő, aminek mindannyian részei vagyunk. Akikkel ugyanazt láttuk, ugyanazt éreztük, akikkel vállvetve, együtt álltunk bele minden egyes döntésbe.
Embereket, akikkel mára kötődünk egymáshoz, embereket, akikért tűzbe mennék. 

Időt

Olyan időt, melyet sosem kaphattam volna meg, ha nincs a járvány. Időt magamra, időt másokra- ismeretlenekre, akikért név és arc nélkül áldoztunk a saját időnkből, hogy nekik még egy kicsi megadathasson az övékből. Mindannyian a saját időnket ajánlottuk fel idegen embereknek a betegágyakon, megosztottuk velük a sajátunkat, hogy hozzátoldjuk az övékhez. Muszáj hinnem, hogy ez leggyakrabban sikerült. Amikor pedig nem így történt, akkor egy kicsit mindannyiunkban kihunyt valami. Egy pillanatra megszakadtak a napi folyamatok és elmerengtem, vajon mihez kezdett volna azzal az idővel, ha úgy alakul, élhet vele. Mi mindent tett volna még, mit mondott volna és kinek...? Kit szeretett volna tovább, mit tett volna pusztán a cselekvés élményéért? Mire váltotta volna be azt az időt, amit ellopott a jövőjéből egy kézzel foghatatlan, szemmel láthatatlan vírus? Mi minden állt volna még előtte...?

És ebből egy apró lépés volt csak a gondolat: én, én vajon mit kezdek majd a saját időmmel? Mit fogok tenni, mit mondok és kikhez beszélek majd? Kit fogok szeretni puszán önmagáért és mit fogok tenni, csak mert örömömet lelem benne? Mire váltom be a saját időmet, azokat a folytonosan ketyegő, értékes perceket, amik számomra még hátra vannak...? Mi minden áll még előttem...? 

Szédítő gondolatok, túlontúl gyakran ahhoz, hogy az emberen ne hagyná ott a nyomát. Minden egyes veszteség egy- egy heg maradt bennem.

Teret

Olyan teret, ami belül van. Amennyire rombolt, úgy fel is vértezett ez a járvány. Falak omlottak le és határok nyúltak ki, olyan távlatokba, amiket sosem gondoltam volna. Átértékelődött sok- sok lényegi kérdés, azelőtti égig érő, kőbe vésett dogmák porladtak el észrevétlenül, hang nélkül és léptek lehetőségek a helyükbe. Végtelen lehetőségek. Esélyek, amik kötődnek az emberekhez, akiket az életembe sodort a rendkívüli helyzet és kötődik az időhöz, ami egészen új aspektusba került az elvesztettek által. Összefüggések rajzolódtak ki és ugyanakkor más összefüggések halványultak el. Más teret kapott ami fontos, mást ami nem. És ha az ember eldönti, hogy valamit igazán akar, igazán ragaszkodik hozzá, igazán értéknek tekinti, akkor másra nincs is szükség ahhoz, hogy kibontakoztassa, mint szabad térre, amelyben teljességig fejlődhet.

Darabokat önmagamhoz

A személyiségem egy rég szunnyadó részét, amiről tudtam hogy létezik, de már alig emlékeztem rá. Úgy örülök, hogy itt van újra. Valamiféle felvértezett háttere lehet ez az öntudatnak, amiből erőt meríthetek. 
Alkalmazkodást.
Alázatot.
Mások elismerését 
Megértést. 
Erőt. 
Kitartást. 
Tiszteletet.
De legfőképpen elszántságot és akaratot, és egy újfajta, mély elköteleződést.