Van ez a hiedelem az indianok kozt, hogy a fotoval ellopjak a lelkuk. A mienket pont hogy mintha elocsaltak volna a fotokra: par hettel ezelott kooperaltunk egy szulotarsammal es baratunkkal (aki tortenetesen profi fotos), hogy megorokitsen egy oracska letezest rolunk kettonkrol az arany hajuval. Egy idoben sokat fotoztak fiatalabb koromban es vegyes erzesekkel magamban indultunk neki a talalkozonak Csesztvere, bar Dominikat ismerve biztam benne, hogy a kozos munka egyben szorakozas is lesz, am nekem az ilyesminek akkor is mindig munka ize van kicsit. Odaertunk es emlekszem, epp akkor kisutott a nap egy huvosebb reggel utan. Ismertem a helyet, amit megbeszeltunk talalkozo pontnak: egy gyonyoru, gondosan apolt, parkositott muzeum kert volt, bent az erdoben. Akkor ereztem meg a nyugalmat es azt a bizonyos leterzest amit az ember talan felemelonek szokott nevezni. Osz illat volt a faluban, szelid fenyek es matt hangok. Alig vartam, hogy az oszi erdobe erjunk Ruval es feluton mar udvozolt is minket Dominika, kezeben fenykepezogep, arcan mosoly es az ember nem birt nem visszamosolyogni egy ilyen napon egy ilyen helyen egy ilyen emberre (:
A 'munkabol' nem lett semmi, tulajdonkeppen vegigkisert fotozassal egy orat az eletunkbol, ugy, ahogyan mi mini csaladkent meg szoktuk elni a szabadsagunkkal jaro egy- egy orakat. Orrtorlessel a kabat ujjaba (aminek a zsebe dudorodasig van zsepivel), anya hatan lovaglassal, daccal, nevetessel, osszeveszessel es bekulessel, hangoskodassal es csonddel: MI magunkkal.
A fotokat kezhez kapva pedig melyen megerintve neztem vegig az anyagot, mert ezek nem csak fotok rolunk. Ezek olyan pillanataink, amikhez kivulallo nem ferhetett volna hozza, Domka nem lefenykepezett minket egy erdoben… Meglatott a felnott es gyerek testben MINKET, latta a kotelekeinket, az emlekeinket amik osszefuznek minket, a szellemunket, ami valahogy mindig egymas fele huz minket es ugy orokitett meg bennunket, amilyenek egymas szamara vagyunk: egyetlennek, termeszetesnek es magatol ertetodonek, szuksegszerunek es megismetelhetetlennek. Egyszerűnek es nelkulozhetetlennek, a vilagunk origojanak. Minden evben akarom ezt, egyszer majd nyaron, egyszer majd telen, de megorizve evrol evre minket az utokornak, olyannak, amilyenek ilyenkor voltunk: fiatalnak, boldognak, fejlodonek es oszintenek. Es amikor oreg leszek es egy mas vilagban elek majd es gondolkodok a legszebb emlekeimen, es el sem hiszem majd hogy egyszer voltam ilyen teljes mint ezekben az evekben Vele, elovehessem es elmondhassam: dehogy nem voltam..!
Akinek koszonom: Volgyesi Dominika (+36 20 442 9096)
Es par foto a backstagebol, mig Dominika vegzi professzionalis formaban:
Anya perspektivabol (fent)
Dominika perspektivabol (lent)
